Érintettből segítő

2001-ben ismerkedtünk meg a férjemmel Szegeden, az egyetem ideje alatt. Csodálatos időszak következett, rengeteg ázsiai utazással (mindketten India szerelmesei vagyunk- férjem „hivatalból” is, én kisgyerekkorom óta), költözködésekkel, nagy beszélgetésekkel és felismerésekkel. Rémlik, mintha a tágabb családi körben abban az időben már hallottam volna a „meddőség” kifejezést, és néhány történetet arról, hogy rokonaink, xy-ék mekkora küzdelmeket vívnak egy babáért, de mivel a saját valóságomon mindez kívül esett, ezért nem is foglalkoztam az egésszel. Jól ismertem anyukám teherbeeséséi kálváriáját is, de akkor ez a téma nagyon távoli volt még, és elképzelhetetlen.

2005-ben felköltöztünk Budapestre, és egy pszichiátriai intézetben kezdtem el dolgozni, mint kezdő pszichológus. Kezdőként valóságos aranybányának tűnt a szivárvány színeiben pompázó diagnózisok és esetek kavalkádja, majd a lelkesedésem az évek során és a pszichiátriai betegekkel elért komolyabb eredmények híján megkopott, és a kiégés tüneteit kezdtem felfedezni magamon. Nem csoda, hiszen nem a helyemen voltam: fiatal pályakezdőként nem tudtam azonosulni főnököm mércéjével, miszerint „az az eredmény, ha a beteg visszajön.” Számomra ez kevés volt. Ólomnehéz teherként nehezedett rám a kérdés, hogy vajon ezért végeztem el az egyetemet, hogy a munkámnak semmi látszatja ne legyen? Bár a mai napig visszaköszön álmaimban ez a nyomasztó időszak, mégis hálás vagyok az ott eltöltött évekért; mert általuk inspirációt kaptam arra, hogy merjek más, járatlan utakon elindulni, mivel a járt utat már ismerem…

2006-ban készen álltunk arra, hogy „meghívjunk” egy lelket, aki minket szeretne szüleinek választani.  Óriási lelkesedéssel vetettük bele magunkat a „babaprojektbe”, és fogalmunk sem volt róla, micsoda embert próbáló időszak előtt állunk. Néhány hónapnyi eredménytelenség után felkerestünk egy nőgyógyászt, aki megállapította, hogy valószínűleg nincs peteérésem, és cisztásak a petefészkeim. Bevallom, az ezt következő időszakról nincsenek részletes feljegyzéseim, csak arra emlékszem, hogy nőgyógyásztól nőgyógyászig jártunk; ahol újabb és újabb diagnózisok születtek: PCO, inzulinrezisztencia, prolaktin túltertermelés. Szedtem Clostilbegytet, Bromocriptint, Metformint, gyógyteákat; eredménytelenül. Úgy éreztem, csak egy kísérleti ló vagyok, és valójában az orvosoknak sincs pontos elképzelése, hogy miért nem tudok teherbe esni. Évek teltek el diagnózisok puffogtatásával, széttárt karok látványával, anélkül, hogy bármivel is előrébb lettünk volna. Közben az ismerősi körünkben egyre nőtt a várandós kismamák és a babák száma. Hamarosan eljutottam oda, hogy a „Mikor jön a baba?” és a „Miért nem jön a baba?” kérdések hatására egyre rosszabbul kezdtem érezni magam mentálisan; elsősorban amiatt, hogy ezekre a válaszokra senki sem tudta a választ. Fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk rosszul; csak azt éreztük, hogy nem jó irányban (és kezekben) vagyunk….

Kóci

2008-ban egy kora tavaszi este rosszul lettem. Iszonyatos alhasi görcsöket éreztem, amit korábban már tapasztaltam (minden menstruáció első napján, és néha cikluson kívül is), de sosem ilyen intenzitással. Remegtem, hányingerem volt és kiegyenesedni sem tudtam. Mivel a korábban bevált forró zuhany sem segített, az ügyeletes kórház nőgyógyászati osztályára mentünk. Az ügyeletes orvos, úgy ahogy megvizsgált, és kikérdezte a tüneteimet; de kérésem ellenére sem ultrahangozott meg. Megkaptam az ultrahang nélküli diagnózist (kismedence gyulladás), valamint egy Algopyrin injekciót a fenekembe fájdalomcsillapítás céljából. Az ügyeletről antibiotikum recepttel tértünk haza, és én jókislány módjára be is szedtem a felírt gyógyszereket. Az akkori nőgyászomhoz mentem vissza kontrollra, aki az ultrahangos vizsgálat során igencsak eltátotta a száját, hiszen mindkét petefészkemben kb. 10 cm-es csokoládéciszta volt látható. Ekkor hangzott el először az endometriózis diagnózis is, tehát a tüneteimnek köze sem volt a kismedence gyulladáshoz… Az orvosom műtétet javasolt, és felkerültem egy hosszas várólistára. Azt azonban még a lelkemre kötötte, hogy ha a közeljövőben ugyanilyen heves fájdalmakat tapasztalnék, akkor menjünk az ügyeletre, és soron kívűl megműtenek; mivel a csokoládéciszták kidurranása a belső hasűri vérzés miatt életveszélyes állapotot jelent. Úgy éreztem, egy időzített bomba ketyeg a testemben; és nem voltam hajlandó még hónapokat ebben az állapotban tétlenül várni. Megint nőgyógyászt váltottam, immár sokadik alkalommal. Kerestem azt az orvost, aki nem csak „fehérneműm alatti” területre koncentrál, hanem észreveszi a testi-lelki összefüggéseket is, akinek nem látom a tekintetében a „Jé, ez beszél!” megdöbbenést a vizsgálat alatt…

Végül egy közeli rokonom főorvos ismerőséhez utaztunk egy vidéki nagyvárosba, aki nagy magabiztossággal vette kezébe az „ügyemet”, és én megpróbáltam bízni benne. 2008 áprilisában megműtötte mindkét petefészkemet; és az endometriózis „kezelésére” több hónapos GnRH injekció kúrát írt elő. Bár az Interneten olvastam a hormonkezelés mellékhatásairól; a valóság mégis letaglózott: a klimax minden tünetét megtapasztalni 28 évesen szinte eltörpült a lelki hullámvasút mellett, ami szintén a gyógyszer mellékhatása volt. Örömtelennek, üresnek és reményvesztettnek éreztem magam; akin már csak a csoda segíthet. Minden egyes „kismamás hír” a közvetlen környezetünkben csak még mélyebbre süllyesztett reménytelen önsajnálatomban.

4 hónappal a GnRH kezelés után mentünk vissza kontrollra a már említett vidéki klinikára. A főorvos úr vidámanNila parolázva vizsgált meg a „hagyományos módszerrel”, de ismét ultrahangos vizsgálat nélkül. Minden szégyenérzetemet elvesztettem már a rengeteg vizsgálat során, és közben jól bevált vizualizációs technikáimmal fejben éppen egy indiai kis falu utcáin bóklásztam. A doktor úr elég rendesen megnyomkodott, de én máshol jártam: a színes szárik, repkedő pávák, füstölőillat és bódító színek birodalmában, ahol mindig jól éreztem magam. A főorvos úr boldogan nyugtázta, hogy minden rendben van, és mehetünk haza. Abban a pillanatban azonban, hogy a vizsgálószékről leszálltam, semmihez sem fogható rosszullét fogott el: kivert a hideg vizes veríték, heves hányingerem lett és úgy éreztem, hogy azonnal elájulok. Mindezt jeleztem is a doktor úrnak, aki nevetve elbagatellizálta a panaszaimat: „Ugyan, Nóra; ezek csak pszichés tüneteket! Maga már olyan, mint a Pavlov kutyája; ha meglát egy nőgyógyászati vizsgálószéket, rosszul lesz tőle!” Ez utóbbi mondat, akár igaz is lehetett volna, de sajnos más okozta a tüneteimet. A következő pillanatban már az ultrahangos vizsgálóban voltam (elájultam); ahol összeszaladtak az orvosok: belső, hasűri vérzés; sokk; életveszélyes állapot; azonnali életmentő műtét…
Amikor a műtét után felébredtem egy homokzsák volt rajtam, és nagyon fájt a hasam. Mint kiderült nem is alaptalanul, hiszen jókora 15 cm-es vízszintes vágást kaptam az alhasamra, mivel életmentő laparotómiát kellett végrehajtani rajtam. Másfél petefészkemet kellett eltávolítani. Szegény férjem végig a műtő előtt izgult, és ő sokkal hamarabb megtudta a kegyetlen „igazságot”, mint én. Mai napig emlékszem a körülményekre, amikor az orvosom közölte, hogy soha nem leszek képes természetes körülmények között megfoganni, és a mesterséges megtermékenyítésre sincs sok esélyem….emlékszem, hogy rózsaszín Hello Kittys hálóingben voltam (amit a férjem vett a műtét után, hiszen mi csak egy kontrollra utaztunk le vidékre); és arra is emlékszem, hogy pszichológiailag milyen jól felépítette a szövegét a doki. Az agyam kikapcsolt, és nem tudtam elhinni, hogy mindez velem/velünk történik! A főorvos úr azzal próbált erőt önteni belém, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy mindez nem az autópályán történt velünk, miután ő nyugodt szívvel hazaengedett, de a saját felelősségéről (mulasztásáról) már nem esett szó. Mindez nem is érdekelt akkor már engem. A sors különös iróniája, hogy a nőgyógyászati osztályon már nem volt hely számomra; és a frissen szült császáros kismamák között kaptam egy ágyat. Hallgattam a babasírást, abban a tudatban, hogy valószínűleg a saját újszülött gyerekem sírását én már soha nem fogom megtapasztalni. Azt hiszem, hogy akkor annyira mélyen voltam, ahonnan már csak egy irányba vezet az út: felfelé, s ettől valami olyan belső nyugalom szállt meg; amit a mai napig nem tudok megmagyarázni.

gyerekek_3_kicsiA vidéki klinikán azonnali lombikprogramra bíztattak bennünket, hiszen az idő múlása nem kedvez az endometriózisos tünetek kiújulásának. Ezúttal azonban már nem akartunk erre a helyre visszamenni, hanem a budapesti Róbert Károly Magánklinikán dolgozó Fülöp István doktor urat kerestük fel, akiről hallottuk, hogy sikeresen, modern eljárásokkal kezel endometriózisos betegeket. Az általa elvégzett kontrollvizsgálat szerint további laparoszkópiás műtétre volt szükségem, hogy egyáltalán esélyünk legyen a lombikprogramra. Végül a szűkebb család dobta össze azt a nem csekély összeget, amibe a műtét került. A több órás műtét során az egyetlen petevezetőmet ismét átjárhatóvá tették, és a belső összenövéseket is „kipucolták”. A természetes úton való teherbeesésre azonban itt sem láttak esélyt. Több éves kálváriánk után, ez volt az első győztes csata; amit megnyertünk az endometriózis ellen; s boldogok voltunk újra, hogy talán a lombikprogram segítségével egyszer mi is szülők lehetünk… A műtét után a doktor úr is azonnali lombikprogramot javasolt, amibe bele is vágtunk (szintén nem kevés összeggel). Szorgalmasan injekcióztam magamat; és növesztettem a tüszőket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Próbáltam „pozitívan” gondolkodni, és bizakodni a sikerben; miközben kizárólag a szűkebb család tudott kínlódásainkról, és a műtéteimről. Több év elteltével azonban hála Istennek már a barátoktól, ismerősöktől is elmaradoztak a „Mikor lesz már babátok?” című kérdések…

A mesterséges megtermékenyítés jól sikerült; és – telefonos érdeklődés után – megtudtuk, hogy 3 megtermékenyített petesejtet fognak visszaültetni. Volt az egésznek egy nagyon fura, szürreális szájíze, ahogy telefonon érdeklődtem a megtermékenyített petesejtjeim után… valahogy nem így képzeltem az áldott állapotom kezdetét, olyan távolinak és sterilnek tűnt az egész; de mit bántam én már akkor a részleteket; csak végre anya lehessek. A 3 megtermékenyített kis petesejt visszaültetése után kímélő életmód következett, elvileg stresszmentes környezetben, amit –egy családi vita miatt- nem tudtam teljes mértékben megvalósítani. Azt hiszem, hogy mégsem ezen múlott a siker.  A beültetés után nyaralni mentünk, hogy legalább egy hétre elfelejtsük az egész tortúrát. Éppen fagyizáshoz készültünk, amikor elöntött a vér…ez volt életem legdrágább menstruációja, tekintettel arra, hogy a lombikprogram sikertelenségét jelentette. Ez az esemény vízválasztó volt számomra; és felrázott, hogy ideje az életemet a saját kezembe venni. Számomra nem ígért már semmit a nyugati orvostudomány, a fél kis petefészkemmel vesztenivalóm nem volt; egyedül az örökbefogadás lehetőségét tudták felajánlani, mint lehetséges opciót. Kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy gyermek nélkül fogjuk leélni az életünket; ugyanakkor beleástam magam az alternatív gyógyászati lehetőségekbe: bújtam az angol nyelvű természetgyógyász könyveket, miközben elvarázsolt a tradicionális kínai medicina, az ajurvéda és az akupresszúra meddőséggel kapcsolatos holisztikus felfogása, és kezdett kinyílni egy másik világ a számomra. A család is örült, hogy kreatívan kezelem a „veszteségélményeimet”, én azonban végre először azt éreztem, hogy biztonságban és jó kezekben vagyok. Bár a teherbeesési kálváriánk során több alternatív módszerrel és gyógyítóval is próbálkoztam, ezek mögött nem volt egy rendszerezett tudás és módszer; és ami a legjobban hiányzott nekem, hogy nem párosult szakszerű lelki támogatással, illetve a termékenységi problémák lelki okainak felkutatásával.

2009 nyarán elkezdtem alkalmazni saját magamon a megismert alternatív módszereket és eljárásokat (többek között ajurvédikus méhmasszást, akupresszúrát, életmódváltást stb.) egy általam kikísérletezett rendszerben.  A barátok és a közeli család támogatott ugyan, de az arcukon ott bujkált a sajnálkozással keveredett mosoly, amiért az utolsó szalmaszálba próbálok kapaszkodni. Teljes hitem volt a sikerben, semmi és senki nem tudott megingatni a módszerek tökéletességében. Az eredmény döbbenetes volt.

2009. szeptember 23.-án reggel fél 7-kor életemben először zokogva a kezembe tartottam a pozitív terhességi tesztet, amiről már kezdtem elhinni, hogy – hasonlóan a kaparós sorsjegyekhez – mindegyik gyárilag negatív. Az első ultrahangos vizsgálaton a Róbert Károly Klinikán több orvos és nővér is a saját szemével akart meggyőződni a lehetetlenről, hiszen nekem O% esélyem volt a természetes teherbeesésre, több orvosi vélemény szerint is. Innentől a történet csodálatos fordulatot vett; és 9 hónap után – háborítatlan körülmények között- megszületett a kislányunk, Níla.

A második gyermekem megfoganása, már sima ügy volt; a kisfiúnk, Góvinda – az alkalmazott alternatív módszerek utáni- első hónapban megfogant.

Bár a nyugati orvostudomány álláspontja szerint ők mindketten „csodababák” voltak, az én véleményem az, hogy nincs lehetetlen, és soha nem szabadna kimondani, hogy valakinek nincs esélye a (természetes) teherbeesésre. Évekig a meddő stigma alatt éltem a mindennapjaimat, csupán azért mert a testem-lelkem reakcióit és összefüggéseit nem tudta megfejteni senki. Teljes hitem van abban is, hogy annyi gyereket szülhetnék, amennyit csak akarok- fél petefészekkel, az orvosi papírjaim ellenére is. Az endometriózis nyomtalanul eltűnt, mintha sosem lett volna.

2011-ben a szűkebb-tágabb ismerősi körben elkezdett terjedni hihetetlen teherbeesési történetem; és egyre több meddőséggel küszködő pár keresett meg; akinek a saját történetemmel reményt adtam, és akiknek teherbeesést segítő konkrét holisztikus módszerekkel segíteni tudtam. A mottóm ez volt: „Ha nekem sikerült, Neked is sikerülhet!” Mindezt a saját igényeim szülték; hiszen a küzdelmeink legkeményebb hónapjaiban talán még a teherbeesésénél is jobban vágytam egy holisztikus módon gondolkodó szakemberre. Olyan segítőre vágytam, aki átérzi a gyermek utáni sóvárgás üres szomorúságát, a kismamák láttán érzett keserű irigységet, a párkapcsolatra nehezedő súlyt; és nem intézi el a problémámat azzal a „hasznos” tanáccsal, hogy „Nem kell annyit görcsölni rajta, ne akard annyira!”

2012-től – immár a fiammal itthon töltött időszak alatt- tovább képeztem magam; és pszichológusi alapdiplomámat természetgyógyászati tanulmányokkal és alternatív pszichoterápiás elemekkel egészítettem ki. Ez már sokkal jobban passzolt hozzám, mint a történet elején ismertetett „járt út”.  Végre a helyemen voltam, s immár hivatalosan is elkezdhettem tevékenykedni mint termékenységi tanácsadó.

Az általam alkalmazott módszernek vannak egyénre illetve speciális problémára szabott részei (állapotfelmérés több módszerrel, életmód- és táplálkozási tanácsadás a problémák tükrében, fülakupunktúra, akupresszúra, lelki blokkok oldása EFT technikával és szükség esetén pszichoterápia, párkapcsolati tanácsadás) valamint általános – mindenkire vonatkozó- részei is. A saját magamon alkalmazott (és azóta is finomított) technikákat maradéktalanul átadom a hozzám fordulóknak, akik igény szerint egyéni konzultációkon és hétvégi (2 napos) workshopon is részt vehetnek. A workshopon elsősorban a mindenkit érintő információk hangzanak el, illetve a gyakorlati elemek elsajátítására van lehetőség.

Mindez természetesen nem helyettesíti a szakszerű orvosi kezelést, de amint- a saját példám is mutatja-, elég eredményesen kiegészítheti azt :-).